Egyensúlyért Oktatási és Stresszoldó Bt.

GONDOLATOK a kreativitásról Katarzis-lehetőségek a nevelés hétköznapjaiban

Alkotó-e a kisgyermek? – aki naponta szebbnél szebb, bátrabbnál bátrabb dolgokkal lepi meg környezetét.

Alkotó: aki még keveset tud a külvilág és személye bonyolult egymásrautaltságáról, az érdekek gyakori konfliktusáról. Benne rejlik a fejlődő növekedés lehetősége, ami arra készteti, hogy játékával minduntalan feszegesse a lehetőségek határait.

Olyan élethelyzetek tanítanak csak meg igazán élni, amelyekben cselekvő-, érző-, és gondolkodóképességünkre egyaránt szükség van a túléléshez.

Ma felnövő gyermekeink többnyire mit sem tudnak erről, mert az óvodától kezdve mesterséges élettérben és jelentős mértékben kiszolgálva élnek. Vagyis a főzésből, mosásból, takarításból, szerelésből, javításból kirekesztve, nem látják megszületni és megsemmisülni azokat a javakat, amelyeket fogyasztanak és használnak. Nem élik át a szülők személyes érzelmi közvetítésében a létküzdelmek nehezét, de örömét sem.

Így áll elő a paradoxon: gyermekeink védett életük miatt egyre kevesebb valódi erőpróbára kényszerülnek, amiben mindhárom képességüket együtt, összehangolva kellene működtetniük. Fejlődő energiáik ugyanakkor érvényesülni szeretnének. Ezért aztán vagy maguk működtetik fantáziájukat egyre szélsőségesebben, felhasználva a felnőtteknek szánt, szórakoztató-ipartól ellesett krimi-ötleteket, vagy netán mi keresünk ugyancsak egyoldalú, de minél nagyobb energiákat lekötő elfoglaltságokat. /pl. kisgyermekkorban elkezdett versenysport/

A tapasztalástól és érzésektől elidegenített, a gyakorlati életben cselekvéssel és emberséggel soha próbára nem tett tudás keveset ér, még ha „kitűnőnek” osztályozzák is, mint az iskolában.

A gyerekek megszokták, hogy környezetünkben minden készen és készpénzért a rendelkezésünkre áll, s ha elkopott, csak ki kell dobni. Az alacsonyabb életszínvonalon élők által „művészetté” fejlesztett „helyettesítés” képességét nem sajátítják el, mert mi felnőttek úgy véljük, gyermekeink erre már nem lesznek ráutalva. Ha testi és tárgyi lét szempontjából ez igaz lehetne, akkor is lelki és szellemi veszteségnek tesszük ki őket. Magunk szoktatjuk le őket arról, hogy egész emberek legyenek: túl korai specializálással, pl. az anyanyelv elsajátítása előtt idegen nyelvek tanításával, esztétikai igényük önmutogató „művészkedéssé” nagyításával, versenysporttal. Így viszont elvesszük tőlük azt az életkort, ami az alkotó felnőttéválás érzelmi megalapozásához adatott.

Olyan élettérben tanulhat meg hatékonyan és bátran azaz „kreatívan” élni, ahol szükség van az ő kicsi erejére is ahol mindhárom képességét önmaga egységéért és a másokkal való egységben működtetheti.

A kreativitás folyamatos, értékteremtő alkotásra törekvés.

Mindannyiunkban van elevenség, amelyet ha kivetítünk tárgyakra, dolgokra és személyekre, képesek vagyunk azokat életre kelteni: használhatóvá, működővé, együttműködővé tenni.

Saját elevenségünk kivetítése tehát a kreativitás feltétele, ami a természet, a művészet és az egyéniség ránk gyakorolt „különösségéből” nyeri utánpótlását. /Lukács György: A különösség esztétikája/

Meg kell keresnünk minden életkor számára a személyiség három arcát /cselekvő, érző, gondolkodó/ összehangolni képes tevékenységformát.

Antal Zsuzsanna

Alternatív Képességfejlesztő terapeuta